A kis fa
(norvég legenda)
 2:34
|
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. A hegycsúcson egy kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
A fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap, s a kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta a fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
Egy asztalos műhelyébe került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt.
Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.
„Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt.
Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta az asszony.
És az kis fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
|
